 A település fekvése:
Városunk, Várpalota két ellentétes tulajdonságú vidék, a Bakony és a Sárrét találkozásánál, a Bakony hegység szelíd déli nyúlványain, illetve a Sárrét vízmarásos síkságának északi peremén terül el. "A Bakonyi erdők egész területe mintegy sűrű barlangokkal és földalatti járatokkal aláásott: minden oldaláról csodálatos folyású, kellemes ízű és egészséges vizek bugyognak elő." - olvashatjuk a tudós Bél Mátyásnak (1684-1749) a XVIII. század harmincas éveiben nagy műgonddal készített, csodálatos szépségű leírásában.
Valóban bőségesen megtalálhatjuk településünktől északra a szelíd Bakony megejtő szépségét, tölgyesekkel, bükkösökkel és fenyvesekkel gazdagon díszített, apró- és nagyvadban, madarakban egyaránt bővelkedő vonulatait, kopárságukban is figyelemre méltó fennsíkjait, romantikus völgyeit, titokzatos, a hajdanvolt betyárvilágot idéző szurdokait.
A táj adottságaiból ered egy rendkívül olcsó energiaforrás, a szél. Ennek a tájnak az embere is ősidők óta ismerte és használta ezt a nagyon gazdaságos energiát. Alig 10 kilométerre településünktől, Tésen még ma is működőképes szélmalmokat találhatunk, amelyek századok óta hirdetik az emberi találékonyság, a megélhetésért folyatott kemény küzdelem szép és eredményes példáját.
A várostól délre, délkeletre fekvő vidék éppen ellenkező tulajdonságokkal rendelkezik. Másért és másként szép. Sárrét néven tartják nyilván azt a vizekben gazdag, gyakran ingoványos vidéket, amelyet a Sárvíz (Sárvize) patak táplál. Az imént idézett Bél Mátyás szerint a Sárvize " ...Fejér és Tolna megyéken folyik ugyan keresztül, eredetét mégis Veszprém vármegyében veszi. Ered pedig körülbelül 2 mérföldre Veszprém város alatt, Palota felett, közel Öskü faluhoz széles mocsárból, amelyet a magyarok Tikiri tónak neveznek. Teknőszerű vízállás ez a Bakonyi erdők szélén, hasonló mélyen fekvő körülfogott rétekhez, szabálytalan alakú igen kis kiöblösödéssel hosszabb, mint amilyen széles, ahol véget ér, kőből rakott partoldal vet gátat neki, erős kőboltozattal ellátva, ez alatt tör elő a patak, először gyorsan, később lomhán, széles nádasokba belemerülve. Ilyen alakban folyik tovább Fejér megyébe is."
A mai látogató nem ugyanazt a képet kapja a Sárrétről, amit a fentebb idézett Bél Mátyás leírásában megismerhetünk. Mária Terézia királynő (1740-1780) idejében a Sárrét nagy részét hatalmas energiaráfordítással lecsapolták, mesterségesen kiszárították. Az uralkodónő vízszabályozási elképzelései helyeslésre találtak a lakosság körében, sőt egybeestek a környék nagybirtokosainak - köztük a palotai Zichy grófoknak - az elképzeléseivel, akik a lecsapolás nyomán nyert, művelhető földekkel - ahogy akkoriban nevezték: irtásföldekkel - saját allodiumaikat, azaz a jobbágyaik által ingyenmunkában, a jobbágytelek használatának fejében megkövetelt robotban műveltetett földterületeik gyarapítását akarták elérni.
A napjainkban látható, horgászásra, vízi sportokra csábító hatalmas vízfelületeknek semmi közük a történelmi Sárréthez. A XIX. század végétől a XX. század kilencvenes éveinek végéig tartó szénbányászat különleges emlékei ezek a tavak. Az alábányászás következtében kialakult mélyedésekben összegyűlt a csapadékvíz, így keletkeztek ezek a szeszélyes mélységű bányatavak, amelyek fürdésre éppen a kiszámíthatatlan hirtelenséggel változó mélységük következtében teljesen alkalmatlanok, sőt kifejezetten veszélyesek.
A várpalotai szájhagyomány szerint ez a l58 méter hosszú, 4,5 méter magas duzzasztógát a Római Birodalom idején, feltehetően a Krisztus születése utáni I-II. században épült a közeli kőbánya hatalmas kockaköveiből, amely kőfajtát a helybéliek bántai kőnek neveznek. Ezt az állítást, illetve feltételezést az újkori történettudomány sem megerősíteni, sem megcáfolni nem tudta. Van olyan elképzelés is, amely szerint a palotai várral azonos időben, a XV. században építtette ezt a duzzasztót a várat is megteremtő, a települést az ország vérkeringésébe bekapcsoló Újlaki család.
|
|
|
|
|
|
